Beszélgetésünk tartalmi közlésére itt nem maradna hely, ha most felsorolnám megjelent írásait, tevékenységeit, elismeréseit, és kitüntetéseit, mert félszáz katalógus és száznál több tanulmány szerzője. Érdekes időutazásba csöppentem bele, amikor a Zsolnay Múzeumról, a Zsolnayhoz való kötődéséről, saját alapítású múzeumairól, és más egyébről is kérdeztem Pécs díszpolgárát, Dr. Romváry Ferenc Munkácsy Mihály-díjas magyar művészettörténészt, muzeológust, szakírót, és szerkesztőt.
- 2021. június 18-án, 87 évesen, gyűjtői szenvedélyének hódolva, ajándékaként, volt munkahelyének, a Janus Pannonius Múzeum Történeti Osztályának gyűjteményébe, egy 1856-ban Pécsett öntött bronzharangot adományozott. Ez a szép, hosszú életút honnan indult?
- Esztergomban, 1934. szeptember 14-én születtem. Tanulmányaimat Szekszárdon kezdtem meg, Budapesten, pszichológusként folytattam, majd egy mély megtapasztalás révén a bölcsészkarra váltottam. Ott, az építészetet, a szobrászatot és a festészetet a 30-as években készült nagyméretű fekete-fehér diák vetítésével mutatták be, továbbá orosz könyvek, és fekete-fehér reprodukciók voltak. A szerencse mellém állt, mert engem ötödévesen a Nemzeti Galériába osztottak be, a Gerebics tanszéken fantasztikusan éreztem magam. A Csontváry kutatás akkor kezdődött. Németh Lajos akkor írta az első monográfiáját, és ismét a szerencsének köszönhető, hogy én, mint a Nemzeti Galéria alkalmazottja, mindenhova elkísérhettem. Kavalovszky Márta és Kovács Péter akkor szervezték a szekszárdi Csontváry kiállítást, őket is rám bízták. Amikor Tito jött, engem választottak, hogy fogadjam Tito feleségét. Reggeltől estig ott voltam bent, mindenütt részt vettem, és segítettem. A restaurátor műhelytől kezdve mindenhol szívesen láttak, befogadtak, és ott maradtam.
- A fővárosból, művészettörténész végzettséggel, vidékre, Pécsre költözött.
- Pécsről érkezett az igény, hogy egy végzős művészettörténész kéne vidékre. Közülünk nem akart senki menni, mert még nem volt erre precedens. Az országban én voltam az első vidéki művészettörténész. Népművelőnek fogadtak be, akkor még szó se volt arról, hogy én csinálok egy Nemzeti Képtárat, meg Múzeumutcát, Modern Magyar Képtárat vagy Bútor,- Patika,- Sportmúzeumot, meg mindenfélét. 1963. augusztus 1-én nem úgy jöttem le Pécsre a Modern Magyar Képtárba, hogy nekem már volt ott egy meghatározott elképzelésem, amivel szeretnék foglalkozni. Hanem az ottani lehetőségeket vettem figyelembe. Az volt a feladat, hogy kéthetente, havonta egy kiállítás legyen a helybelieknek. Akkor státuszrendszer volt, és tudtam, hogy a lejövetelem szinkronban van azzal, hogy a Hárs Éva kandidátusira ment, úgyhogy egy ideig ketten voltunk muzeológusok, Évát ez nem zavarta. Őt a Zsolnay gondozásával bízták meg. Martyn Ferenc is azt mondta, hogy az állást fogadjam el.
- Pécs, Káptalan utcában, 1954 óta látható a Zsolnay kerámia gyűjtemény. Hogy ez így megmaradt minek vagy kiknek köszönhető?
- A Káptalan utca 2. szám volt az egyetlen ház, amely már korábban is az állam tulajdonában volt, így nem egy államosított egyházi tulajdon volt. Abban mindenki egyetértett, hogy ott legyen a Zsolnay Múzeum. Kezdetben ketten voltunk, a takarító, és raktáros Bessenyei nénivel, és egy nagyobb szobányi térben minden hónapban a Lantostól kezdve mindenkinek csináltunk kiállítást. Amikor lekerültem Pécsre, még fogalmam sem volt mi az a Zsolnay kerámia, ezekről a dolgokról Zsolnay Vilmos unokájától, Mattyasovszky-Zsolnay Margittól nagyon sokat tanultam. Kézenfekvő volt, hogy irányítását elfogadtuk, aki, a vezérelvet elmondta arról, hogy Hárs Évával hogyan rendezzük be a polcokat, ilyesmit. Amikor lejöttek a pesti kiállítás rendezők, akkor a Hárs Éva által kijelölt tárgyak felrakásában segédkeztem, üvegkocka rendszer szerint. Bánkuti Albin megcsinálta a kiállítást, és az egész modernnek tűnt. Mattyasovszky-Zsolnay Margit néninél bérlőként, évekig lakott egy orvostanhallgató. Amikor ő végzett, Sopronba ment. Én kerültem a helyére. Nem ismertem a Zsolnay kerámiát, de lenyűgöző volt, maga a kiállítás is. A fülem hallatára, a raktárban történt az a dolog, hogy a gyűjteményt vissza akarták adni a gyárnak, mondván, hogy nem tartozik a profilba. Szerencsére, akkor a minisztériumból ott volt egy irodalomtörténész, aki azt válaszolta, hogy ez egy nemzeti kincs! Szó se lehet róla, hogy ezt visszaadjuk!
Hát nagy kő esett le a szívemről! Nyilvánvaló, hogyha Margit néni nem nyúl a hónom alá, akkor esetleg én is azon a párton lehettem volna, a befolyásnak engedve. Nikelszky Géza, aki átmentette a gyűjteményt 66 évig volt a gyárban. Őt személyesen nem ismertem, a feleségét Bibi nénit, igen. Ha akkor a gyűjteményt nem veszi át Dombay János igazgató ki tudja egyáltalán maradt volna-e valami belőle. Dombayt egy szenzációs embernek tartottam. Abból az időből a tanácselnököt, Pallós Sándort is meg kell említenem, mert Pallós az 56-os árvíz kormánybiztosaként került Pécsre, és 57-ben a Martyn és a Gegesi Kiss Pál ismeretének révén ajánlott fel egy gyűjteményt. Ezzel megalapozva 57-ben a Modern Magyar Képtárat.
- Melynek később ön a fejlesztője lett, és 1967-ben megcsinálta az Országos Kisplasztikai Biennálét, 1968-tól az Országos Kerámiai Biennálét, és 1970-től a Mozgás Kiállítást. Élete során megalkotta legalább 12 ezer tárgy kiállítását. Nem a Zsolnay volt a fő területe, mégis Zsolnay címmel írt könyvet.
- Én itt Pécsett, 1963-ban egy hatalmas, átláthatatlan Zsonay-anyagot és ötven évnyi Zsolnay-gondolatot találtam, amelyeket húsz év alatt sikerült rendszerezni. Fél évszázadon át írtam a család, a gyár, az épületkerámia történetét, és időrendi sorrendben kerültek bele a meghatározó dísztárgyak képei. Az ezredforduló után, kis híján kiadásra került, de nem tetszett a tárgyak képi megjelenítése, így visszaadtam életem legnagyobb honoráriumát, s magam vettem kézbe a mű kiadását. Annak idején a 80-as években, a Szepessy és a Káptalan utcában turista buszok tömkelege állt, és a Zsolnay Múzeumot évente 180 ezer ember látogatta. A Vasarely-t, és a Csontváry-t kicsivel kevesebben. Ha ezt összeadjuk, akkor ez 500 ezer körüli szám. Ami azt mutatja, hogy ennek a 3 múzeumnak több volt a látogatója akkor, mint a Nemzetinek vagy a Szépművészeti Gallériénak. Nos, el lehet képzelni milyen nyüzsgés volt ebben a kis épületben. A Zsolnay Múzeum, 1959-ben adott helyet a fiatal képzőművészek tárlatának. Amikor a New York-i kiállítás készült, felkértek, hogy írjam meg a 45 utáni állapotokat, amit kínomban megjelentettem. Én a tényeket írtam le. - Ha már a Zsolnaynál tartunk, megítélésem, hogy a megmentése kifejezetten a múzeum feladatkörébe tartozik, és az összes Zsolnaynak, itt, egyben lenne a helye. A rendszerváltás után a pécsi múzeum mélygödörbe került. Én ismertem a Gyugyit, tudtam, hogy ő "a" Zsolnay gyűjtő, és azt is milyen nagy a gyűjteménye. Egyszer beállított hozzám, amikor ott a gyűjtemény körül bolondok háza volt, és le sem ültettem szegényt. Aggódva a Zsolnayról kezdett el mesélni, én pedig szabályosan leráztam magamról és ezt soha nem bocsájtotta meg nekem. Aztán helyettem Csenkey Éva művészettörténészt küldték ki, hogy ő nézze meg a gyűjteményt, és akkor megszületett a döntés. A Zsolnay Negyedben most az a legértékesebb.
- A Zsolnay című könyvet Mattyasovszky Jakabné, Zsolnay Teréz nem tudta befejezni, az írást leánya, Mattyasovszky Zsolnay Margit folytatta, és 1974-ben kiadásra került.
- A Hárs Éva 1969-1983-ig volt a múzeum igazgatója, ő foglalkozott legtöbbet a Zsolnayval, és ismerte a legjobban a Zsolnayt és Margit nénit is. A Zsolnay könyvet Éva gondozta. Át kellett fésülni, sokszor újrafogalmazni. Margit néni Édesanyja gót betűs német írásából fordította le. A terjedelme 2000 oldalnyi volt, és a korrektúráját is Hárs Éva végezte, majd gépelte. Ő tudta a Corvina Könyvkiadótól megszerezni az engedélyt, a pénzt, a támogatást és a kiadást is intézte.
Mindebben ugyan semmi beleszólásom sem volt, ennek ellenére több helyen próbáltam szorgalmazni, hogy a 2000 oldalas példányt fordítsa le valaki és azt adja ki. Zsolnay Teréz - mint a családi élet legfontosabb összetartója - nagyon kulturált, sok nyelvet beszélő hölgy volt. Kevesebbet tervezett, mint a húga – Júlia – azonban a gyár és a család életében betöltött szerepe fontos volt. Emlékirata saját megfogalmazásában pótolhatatlan! Ha akkor a teljes 2000 oldalt lefordítják, ez egy olyan művészetipari és művészettörténeti írás lenne, amely akár a családi viszonyokat, akár a társadalmi és Zsolnay viszonyokat, a Herendi és a Zsolnay dolgot tisztázhatta volna!
- Mattyasovszky-Zsolnay Margit néni rokonai közül még kit ismert?
- Például, Mattyasovszky-Zsolnay Tibort. Van róla egy kedves emlékem. A két helységből álló osztály, belső szobáját egy vidéki tanárember, Szabó Gyula foglalta el. Gyula a családjával úgy került Pécsre, hogy 1956-ban valamilyen módon kompromittálódott, el kellett menekülnie, és akkor jöttek ide egy alaksori lakásba. A muzeológiához nem értett, de nagy dumásként remekül tudott foglalkozni az emberekkel. Hozzá mindig jöttek vendégek. Egyszer eljött Mattyasovszky Tibor bácsi is, meg ott volt Dr. Vitéz Arató Jenő táblabíró, és akkor ott az a három 80 körüli aggastyán énekelgetett, együtt próbáltak föleleveníteni egy réges-régi május 1-i munkásmozgalmi dalt. Tibor bácsit nagyon kedves embernek ismertem, anno a főrendház tagja volt.
- Kieselbach Tamás "A képtárcsináló" című kötetével háláját rója le Pécsnek, a Képtárnak, de elsősorban Önnek. Ebben 50 év múzeumi tapasztalatát, munkásságát mutatja meg. A kötet, több mint 330 színes képmellékletet tartalmaz, Csontváry életművének megszerzése körüli bonyodalmakkal, izgalmas fordulatokkal teli. A Csontváry képeket újra megmentették, így 1973 októberén hihetetlen tömeggel végre megnyílhatott a pécsi Csontváry Múzeum. Az alkalomra, Weöres Sándor verset írt, Huszárik Zoltán filmet készített, Németh Lajos pedig Romváry Múzeumnak nevezte az intézményt. 1991 és 1995 között a Csontváry-kiállítások miniszteri biztosának nevezték ki. Erről nem is kell többet írni, hogy a "Képtárcsináló" című könyve bárkit is kíváncsivá tegyen.
- A gyűjtemények sokaságát egymás után szerezte meg a Janus Pannonius Múzeum számára.
- A gyűjtők között két kategória van, az igazi magángyűjtő, aki az érzést az értéket veszi, és van, aki befektetésnek tekinti, ez törvényszerű. Én 1964-től kezdve, minden BÁV aukción ott voltam, minden másodikon vettem, senki az égvilágon nem vett, a nemzeti galéria sem, meg más, annyit, mint én. A vidéki múzeumnak, és vidéki múzeumok nem csináltak képtárat, mert többnyire a múzeumokban régészet, és néprajz túlsúly volt, néhány képpel. Úgy éreztem a képek számára a legjobb hely Pécs. Eleinte még a tudós kollégák kételkedtek bennem, de belátták, hogy ebből még – meglehet - komoly dolgot tudok csinálni, és volt olyan mecénás a megye, hogy ebben támogatott. A XX. századi főműveket gyűjthettem. Ez a feladat elég időigényes volt, mert az 1970-es években még rendes telefonvonallal nem rendelkeztünk, emiatt hetente háromszor utaztam fel Pestre, vagy Siklósra a Baranyai Képtárba rendezni, Pécsett pedig gyalog rohantam mindenhová, ahova csak kellett. A múzeumi és a múzeum körüli munkákat élveztem, élvezettel tettem, nem magamnak csináltam nem a képanyagnak való szajkózás jelentett örömet, hanem a képeket tudtam kvalifikálni. Ebben én voltam a legjobb, és ezt minden gyűjtő tudta. Olyanok kerestek fel, bíztak meg bennem, akikről én nem is tudtam, hogy léteznek. Idős gyűjtők, vagy akiknek nem volt családtagjuk, örökösük, vagy pedig együtt akarták tartani a gyűjteményüket. Ők kerestek fel, tehát nem én mentem utánuk, sorra jöttek, mert tudták nem haszon, vagy érdek miatt csinálom. Egy Erdélyből jött nagy vegyészeti gyárnak volt tulajdonosa, Bedő Rudolf, mint magánember egy Gulácsi képet ajánlott fel, én megmondtam, hogy ennek ellenére nem fogadom el . A 400db-os Garzon gyűjteményt végülis nem sikerült megszereznem, mert évekig húzódott a dolog. Az első gyűjteményt, a Tompa Kálmánt, egy családi kapcsolat révén tudtam begyűjteni, az akkor hatalmas szenzációt jelentett.
Magyarországon, először én csináltam a képek szállításához a rúgós vakrámát, erre példa a Zirci székesegyház oltárképe volt, amiről tudtam, hogy ezt a Madarasi Valter nemzeti szobrász csinálta meg. Felkerestem Madarasit, mondtam neki, hogy ne fából csináljuk, hanem alumíniumból. S, akkor ezt senki sem tudta, hogy mi ezt Valterral közösen csináltuk.
- Érdekes tanulmányok, a Vasváry családról, telepről, gyűjteményről megjelenő írásai.
- Van egy olyan sokoldalas része a tanulmánynak, melyben a különleges, különböző épületeknél még érdekesebb, hogy egy 120 éves enteriőr megmaradt a Vasváry házban. Annak az a története, hogy a bentlakó Vasváry unoka, egyébként, Nádorné a neve, egyszer eljött hozzám, a múzeumba és mondta, hogy szeretné felajánlani ezt az eredeti enteriőrt. Ez a rendszerváltás előtti utolsó évben történt . A dologba a tanácselnököt is beavattuk, és hármasban elmentünk a Király utcai házba. A tanácselnök azt mondta, hogy hát ez szenzációs ezt megszerezzük, és akkor megbíztak engem, hogy ezt az egészet vegyem kézbe.
- A Pécs szobrai című kötet, szobrok, emlékművek, emléktáblák kiadványa. Újságcikkek sokaságában olvastam, hogy ez a könyv különféle módon mennyi embert ihletett. A Zsolnay témám kutatása kezdetén, számomra is egyfajta, kiindulópontot, iránymutatást jelentett, száznál több Zsolnay gyári díszítményt találtam benne.
- A Szobrok Felújításáért Közalapítvány, együttműködve, a Pécsi Közüzemi Rt.-vel jött létre. Célja: Pécs szobrainak eszmei értékelése, a gazdátlan pécsi szobrok és emlékművek védelme, és a rossz állapotú szobrok méltó módon történő helyreállítása érdekében. Pécs szobrai volt az első könyv, 1982-es kiadás, amit, egy csomó újdonsággal még egyszer kiadtam, Pécs köztéri szobrai címmel. Mi a feleségemmel a saját költségünkön, végigjártuk a 300 képen levő emlékhelyet. Aztán jött a rendszerváltás, Hargitai, helyettes volt, aki nagyon sokat segített, aztán megcsináltuk a Memento mori című könyvet, amely minden értelmetlenül meghalt ember emlékezetére készült. Tartalmazza az 1956 áldozatainak dokumentációját, az összes I. és II. világháborús emléket, ide értve, a zsidó holokausztot, annak a kis füzetkéjét (eredeti példány), amit még Schweitzer Józseftől kaptam és később odaadtam a Zsidó Múzeumnak.
- Munkálkodott az ifjúságért. Ilyen volt például a Paksi Vizuális Alkotótelep létrehozása, a művészet bemutatásának teret nyitó Paksi Képtár jelentősége országosan is nagy horderejűnek számított. A megnyitó beszédét idézem ,, az alkotótelep, a fiatal alkotók előrelépésének zálogaként is értékelhető életre hívása, a mai társadalom és a művészet közötti űr betöltése, és a gyermekektől a nyugdíjasokig minden korosztály művészeti bemutatkozásának is lehetőséget teremtve hozták létre.” Erről az időszakáról még milyen emlék jut az eszébe?
- Szekszárdon, 40 évvel ezelőtt volt egy nagyszerű vezetője a kultúrháznak, és egy-két héten keresztül csináltunk egy olyan dolgot, hogy én elvittem egy festményt, és arról az egy képről beszéltem. Aznapra, kb.10 csoport előadást tervezett meg a hölgy, és ebben volt általános iskolás, gimnáziumi, és ipari tanuló hentes, kőműves. Először, én attól féltem, hogy mi lesz, hogyan tudom lekötni a 17 éves kőműves, hentes gyerekeket. Egy kép elemzése 45percig tartott és le tudtam kötni őket. Én nem vagyok jó előadó, de valahogy ott földobódtam, mert olyan lelkesek voltak, és az alsó, felső tagozatos, gimnazista, ipartanulók egyaránt. Egyszer még Csontváryt is vittem. A művészet iránti érdeklődést már a gyerekekben kell felébreszteni, ahhoz, hogy felnőtt korban megértsék és megszeressék. Az én fiaim például a Petrezselyem utcai óvodába jártak és az óvó néniket rábeszéltem, hozzák el a gyerekeket a múzeumba és jöttek is mindig, iskolásokat is hoztunk be. Sajnálatos példa. Egyszer előadást kellett tartani a Pedagógiai főiskola rajz tanszékén a hallgatóknak, és beszéltem és akkor valamelyik hallgató fölsóhajtott, hogy milyen kár, hogy nem Pesten lakunk, mert ott vannak képtárak, hát mondom, hiszen Pécsen is van egy képtár és akkor néma csönd lett, és akkor mondom, tudják, hogy hol? Egy hallgató mondta, hogy a Széchenyi tér 12-ben. Tehát 4. éves hallgatók, akik rajztanárok lesznek nem tudják, hogy Pécsett van már egy modern képtár, ami még csak csírája a dolognak, de nem ismerik. Ezen kell dolgozni.
- Nem jutott időnk szóba hozni a Lauber Dezső Sportcsarnokban tervezett, Pécs sporttörténetét bemutató Sportmúzeum létrehozását. Azt hiszem ez az interjú is meggyőzött arról, hogy van még bőven kérdeznivalóm.
Fotó: Méhes Károly
